írta: Foray Nándor (blog)
A horror, az egy keresett, népszerű műfaj, kétségtelenül létjogosult, hiszen kielégíteni hivatott az emberben lappangó mazochista vágyat a biztonságos elborzadásra. Bár az ezirányú késztetést én személy szerint nem tartom egészségesnek, de az igény diktál, a kínálat pedig kénytelen és köteles meghajolni előtte. Ugyanakkor kifinomulatlan marketingérzékéről tesz tanúbizonyságot az, aki e perverzió meglovagolásával együttérzést igyekszik befogni.
Aki horrorfilmre mozijegyet vált, arra ugyanis kikapcsolódás, szórakozás vár, egyfajta műsor, a tartalom mindenesetre tisztes távolságból. Valós idejű szörnyűségek tálalása ellenben korántsem ösztönöz bekapcsolódásra. Az éhező vagy sérült felebarát látványa elriasztja, taszítja a fizetőképes járókelőket, mivel azok szeretnének a pellengérre helyezett sorstól minél távolabb kerülni, így érthető reflexük az elfordulás. Az éles rémisztgetést ritkán honorálják; hiába is az esetenként felparázsló szánalom, amennyiben az undor és a félelem erősebbnek bizonyul.
Elűzi a halakat a szervezet, amelyik úgy próbálja összehorgászni az adóegyszázalékokat, hogy lepromatózus leprát, humanoid roncsot, gennyes vért plakátol a metrókba meg a hirdetőoszlopokra. A köznyugalom megzavarását a bíróság súlyos(bító) körülményként szokta értékelni; méltán elégedetlen valamennyi állampolgár, akinek hangulatát kéretlen reklámokkal szennyezik. Az orr elé dugott, tukmált nyomorúság nem támogatást, inkább frusztrált dühöt von maga után.
A lágerfoglyokat azért törekedtek kínzóik a föld alá alacsonyítani, hogy véletlenül se ébredjen sajnálat, neadjisten rokonszenv az áldozatok iránt, hanem azok megmaradjanak gusztustalan, nem közénk való, gyűlöletes idegeneknek. Mintha némely adománygyűjtő szintén ilyesmire törekedne.
Sokkal célszerűbb volna, mindenki jobban járna, ha megbecstelenített mutánsok helyett bájos tündérarcok esedeznének segítségért. Olyasféle figurák, akik vonzóak, kinézetükkel és kedvességükkel egyaránt hódítanak. Szép kép, hogy legyen érdemes odanézni, ezáltal megcsillanjon a lélek tükrében az érintkezés szándéka. A ruhamodell csábítja a tekintetet, amíg az igazi élőhalott közvetlen közelsége kellemetlen. Vajon melyikőjük serkent vásárlásra? A báj szimpátiát ébreszt – az emberi természetnek ezt a vonását könnyebb kiaknázni, mint a horrorsztorikra való fogékonyságot.
A horror, az egy keresett, népszerű műfaj, kétségtelenül létjogosult, hiszen kielégíteni hivatott az emberben lappangó mazochista vágyat a biztonságos elborzadásra. Bár az ezirányú késztetést én személy szerint nem tartom egészségesnek, de az igény diktál, a kínálat pedig kénytelen és köteles meghajolni előtte. Ugyanakkor kifinomulatlan marketingérzékéről tesz tanúbizonyságot az, aki e perverzió meglovagolásával együttérzést igyekszik befogni.
Aki horrorfilmre mozijegyet vált, arra ugyanis kikapcsolódás, szórakozás vár, egyfajta műsor, a tartalom mindenesetre tisztes távolságból. Valós idejű szörnyűségek tálalása ellenben korántsem ösztönöz bekapcsolódásra. Az éhező vagy sérült felebarát látványa elriasztja, taszítja a fizetőképes járókelőket, mivel azok szeretnének a pellengérre helyezett sorstól minél távolabb kerülni, így érthető reflexük az elfordulás. Az éles rémisztgetést ritkán honorálják; hiába is az esetenként felparázsló szánalom, amennyiben az undor és a félelem erősebbnek bizonyul.Elűzi a halakat a szervezet, amelyik úgy próbálja összehorgászni az adóegyszázalékokat, hogy lepromatózus leprát, humanoid roncsot, gennyes vért plakátol a metrókba meg a hirdetőoszlopokra. A köznyugalom megzavarását a bíróság súlyos(bító) körülményként szokta értékelni; méltán elégedetlen valamennyi állampolgár, akinek hangulatát kéretlen reklámokkal szennyezik. Az orr elé dugott, tukmált nyomorúság nem támogatást, inkább frusztrált dühöt von maga után.
A lágerfoglyokat azért törekedtek kínzóik a föld alá alacsonyítani, hogy véletlenül se ébredjen sajnálat, neadjisten rokonszenv az áldozatok iránt, hanem azok megmaradjanak gusztustalan, nem közénk való, gyűlöletes idegeneknek. Mintha némely adománygyűjtő szintén ilyesmire törekedne.
Sokkal célszerűbb volna, mindenki jobban járna, ha megbecstelenített mutánsok helyett bájos tündérarcok esedeznének segítségért. Olyasféle figurák, akik vonzóak, kinézetükkel és kedvességükkel egyaránt hódítanak. Szép kép, hogy legyen érdemes odanézni, ezáltal megcsillanjon a lélek tükrében az érintkezés szándéka. A ruhamodell csábítja a tekintetet, amíg az igazi élőhalott közvetlen közelsége kellemetlen. Vajon melyikőjük serkent vásárlásra? A báj szimpátiát ébreszt – az emberi természetnek ezt a vonását könnyebb kiaknázni, mint a horrorsztorikra való fogékonyságot.
