írta: Vagyas Fanni
A debreceni Forgórózsa Táncegyüttes tagjaként augusztus 5-től 17-ig Olaszországot fedeztem fel, a La Takkarata nevű fragneto monfortei hagyományőrző táncegyüttes vendéglátásában.
Első éjszaka Velence külvárosában, egy kemping mobil home-jaiban szállásoltak el minket a hosszú út után. Csendes környéken volt, éjszaka táncházzal leptek meg minket a Sugalló zenészei. Sajnos nem tarthatott sokáig, mert másnap hajnalban indultunk tovább egy Fragneto Monforte nevű kis településre. Útközben Firenzében álltunk meg, ahol 2 óránk volt a látványosságok megtekintésére, ezért egy turista buszra szálltunk fel.
Elég drága volt, ráadásul gyorsan suhant el a szebb épületek mellett is, akkor tudtunk csak fotózni, ha megállt a piros lámpánál. Öt nyelven hallhattuk a látványosságokhoz tartozó történeteket, de sajnos nem mindenki tudott angolul, olaszul, oroszul, spanyolul, netán kínaiul. Pozitívum volt viszont a fagyi, tényleg hatalmas adagot adtak 1-1,5 euróért és igazi gyümölcs vagy éppen tiramisu ízű volt. Az én sztracsatella fagylaltomban egy fél tábla csokoládé is volt.
Éjfélkor érkeztünk meg Fragneto Monfortébe. A helyiek bőséges vacsorával vártak minket az általános iskola ebédlőjében: paradicsomos tésztával, másodikként grillcsirke salátával, majd desszertnek egy szelet görögdinnyével. Az iskola második emeletének folyosóján aludtunk 36-an tíz napig. Mivel ez a település hegyvidékre épült, így nem volt túl meleg napközben és az éjszakák is elviselhetőek voltak. A fiatalabbak tudtak angolul beszélni, de az idősebbek csak olaszul tudtak válaszolni. A fellépéseink este 11 óra után kezdődtek a hőség miatt, így sokszor hajnalban estünk be az ágyba. A fesztiválra rajtunk kívül egy guatemalai és egy mexikói tánccsoport is érkezett. Sokszor vittek minket piknikezni, ahol csodálatos volt a kilátás, ilyenkor sonkás szendvicset kaptunk sárgadinnyével.
Nemcsak a nagyobb városok voltak érdekesek, hanem a környező falvak is. Egy-egy piknik előtt búzafesztiválra, óramúzeumba vagy egy csodaszép templomba látogattunk el.
A csütörtöki napunkat Pompejnek szenteltük. Mivel este fellépésünk volt, alig 3 órát tölthettünk el az elpusztult városban. Aki minden részletét látni szeretné, szánjon rá egy egész napot. 18 év alatt ingyenes a belépés és 25 éves korig is csak 5,5 euró. Lehet idegenvezetést kérni, megszerveznek 2-4 órás vagy egész napos túrát is. Megdöbbentő látványt nyújtanak az emberek, a falak mintázatai, a megmaradt eszközök.
Másnap Róma volt az úti célunk. A napi kombinált jegy 4 euró volt, de egyik nevezetesség követte a másikat, így sétálhattunk is. A Colosseumba háromnegyed órás sorban állás után lehetett bemenni, 18 év felett elég drágán. A Spanyol lépcsőn mozdulni sem lehetett a tömegtől és a Trevi kútba is alig tudtuk bedobni a pénzt. A Vatikán előtti sortól először megijedtünk, de nagyon gyorsan haladtunk. Nem lehetett bemenni fedetlen vállal és térddel, így a forróság ellenére pulóverben és hosszú nadrágban léptünk be a római katolikus egyház államába.
Velence és a Szent Márk tér is nagyon szép. A szűk utcák, az éneklő gondolások mutatják, hol is járunk. A Sóhajok hídját a Coca-colás reklám rontja el, a Szent Márk teret a John Travoltás plakát. Nem lehetett két egyforma maszkot találni. Ha belestünk egy üzletbe, még azt is láthattuk, hogyan készülnek. Voltak hagyományosak és modernebbek, ami félig robotnak nézett ki.
A vendéglátásra nem volt panasz, minden reggel kaptunk kávét és kekszet. Délben – ha éppen nem piknikeztünk – pesto vagy paradicsom szószos tésztát, grillcsirkét, sült vagy roston sült húst kaptunk és minden étkezés után egy szelet sárga- vagy görögdinnyét. Az olasz pizzában Rómában csalódtam. Valószínűleg rossz pizzériát választottunk, de a feltétet nem sütötték rá, hanem csak rárakták. Ezzel szemben Velencében az 5 sajtos pizzát az orrunk előtt gyúrták és sütötték meg. Életem legfinomabb pizzája volt.
A két hét alatt háromszor volt lehetőségünk a tengerben fürdeni. A part homokos volt, nagyon szép kagylókat tudtunk hazahozni. Szerencsénkre jó idő volt, így sokat napoztunk.
Az emberek mindenhol kedvesek voltak, sokszor felismerték a magyar beszédet. Velencében egy idős bácsi igazított útba minket, majd magyarul, viszontlátással köszönt el tőlünk. Ezekre a pillanatokra szívesen emlékszem vissza.
A hiedelem szerint, aki pénzt dob a Trevi kútba, vissza fog térni Rómába, így remélem, hamarosan újra láthatom ezt a várost és Olaszországot.
